„Ura így szólt hozzá: Jól van jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután.” Máté 25, 21

 „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.” Lukács 16, 11

 „Légy hű mindhalálig és a neked adom az életnek koronáját!” Jelenések 2, 10

Semmit sem ért a hűség jó ízéből az, akit a haszonszerzés mozgat csupán. A hűség nem valami cél érdekében felvett ruha, hanem láng, melyet Isten éget bele a szívünkbe. Ezért érték, kedvünkre való és kívánatos. Erre példát bőven találunk a Szentírásban, most – rendhagyó módon – mégis mai életünkből veszek egy példát. Teszem ezt két ok miatt.

Az egyik az, hogy lássuk, nemcsak a bibliás időkben, hanem ellentmondásos korunkban is akad megrendítő és szép példa a hűségre.  A másik ok – mely összecseng Jézus gondolatával – az, hogy a hűség legerőteljesebb példáit azok adják, akik a végeken, a szinte már semmit is hűségesen őrzik, konok elszántsággal, mindhalálig.

Olvasmányaim és a halott sok szép történet szálait egy ember – akit nevezzünk Fodor Istvánnak – életére fűzöm fel az egyszerűbb megértés kedvéért, mely ennek ellenére minden részletében hiteles és igaz.

Egy kicsi dél-erdélyi faluban tengette életét, jóval túl a nyolcvanon, ez a kedves, meghajlott derékkal csoszogó vénember, akit az otthoniak csak bogaras öregnek gondoltak. Ott lakott az öreg templom mellett. Ha kiment háza ajtaján, máris a templom udvarán találta magát. Mindez mégse szolgált gyönyörűségére. A régi szent helyen ugyanis már csak falak meredeztek. Használható köveit és gerendáit már régen széthordta az élelmes nép. Hívek sem látogatták és velük együtt a szép lassan elmaradt a magyar szó is a faluban.

Fodor István bácsit, mintha tévedésből felejtette ott az Úristen. Egyedül maradt reformátusnak és magyarnak. Fiatalon is ő volt az egyház mindenese. Takarított, javította a korhadó padokat. Erős karjával büszkén csendítette meg a torony egyetlen harangját. Öröme ünnepeken tetőzött, amikor látta, hogyan feketéllik a nép a templom sövényes útján. Ő fújtatta az orgonát, miközben teli tüdőből énekelte férfias, érces hangján: „Ím bejöttünk nagy örömben felséges Isten…..” De hol van már mindez?! A zengő zsoltár helyett károgó varjak „énekelnek”. Az ajtót is minden nap igazítani kell, hogy legalább a vadaknak, zsiványoknak ne legyen oda bejárásuk.

De ma is – úgy mint régen – naponként söpörte udvarát, nyögve és küszködve kapálta a burjánt, a gazt. Nem volt már mire ügyelnie, mégis gazdája maradt a hajdan szebb napokat látott egyházi portának. Be-be járt a vad is éjszakánként, de az igazi károkozók az elvadult lelkű emberek voltak. Ellenük, erőtlenségét felejtve, gyakran botjával hadonászva próbált küzdeni. Nem volt könnyű egy olyan faluban, ahol már mindenki csak vinni akart valami még használható dolgot. Elvitték nemrég a szószék egyik még megmaradt oldalát – jól beleillett a disznóól kerítésébe, mintha csak egy mester mérte volna ki.

Ilyenkor hangját felemelve perelt velük az öreg: „Inkább jönnétek, mintsem lopnátok! Elfelejtettétek, hogy rátok is itt öntötte a fejetekre a keresztvizet a pap!.......Lenne itt még egy gyülekezetre való ember, ha magatokba szállnátok!” De az emberek csak nevették a bogaras vénembert. Máskor meg a rossz lelkiismeretű emberek indulatával vágtak vissza magyarosan, de románul: „Há… Mosule de ce vorbiti ungureste, cu noi, cu limba dracului na santem Romani!” – ami annyit tesz: „Öregapám, mért beszél velünk magyarul, az ördög nyelvén, mi románok vagyunk!” Erre az öreg így válaszolt: „Nocsak! Nem régen még milyen öntudatos magyar reformátusok voltatok, amikor jussotokat kértétek a templomkert szilvafáiról! Akkor miért nem voltatok románok?”

Volt tehát minden nap Fodor Istvánnak elég harca és vesződése, míg aztán egyszer, egy hideg téli reggelen elmaradt a füst az öreg ház kéményéből. Az ajtó elé hullott nagy hó napokig eltakarítatlan maradt. Elterjedt a hír, hogy valami baj lehet a vén templomszolgával. Többen ott termettek, feltörték az ajtót, melye amúgy is csak az imádság tartott már. Jól sejtették – az öreg Fodor holtan, kihűlt testtel feküdt ágyában, de nem akárhogyan. Szépen, felöltözve ünnepi ruhájába. Arcán kisimult békesség, mint aki tudta, hogy végre hazaérkezett. Vastag, nehéz családi bibliáját magához szorította, mint egyetlen igazi jussát ölelte át. Ebbe írták felmenői és ő maga is a családi krónikát, a bőséges és szűk esztendőket. Éltében is nagyon szerette, rendszeresen olvasta. Sok versét maga húzta alá gondosan, amikor még jól látott és a keze sem remegett.

A szobába tódulók ösztönösen húzódtak egymás közelébe, lehajtott fővel. Sötét kis helyiség volt, mégis különös fény és áhítatos hangulat töltötte be. Most látták valójában, kis is volt Pista bácsi. Ahogy feküdt az ágyán a hűséges vén szolga. Nem szólt, nem kérlelt és nem is pörölt már. Az élet kihunyó fényének utolsó lobbanása volt a legszebb, mert a lelkek tőle akaratlanul is átmelegedtek. És láss csodát, valaki énekelni kezdett. Nehezen artikulálatlanul, magyarul: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Bátorságot merítve egymás után bekapcsolódtak a strófáb: „…Uram téged tartottunk hajlékunknak…” Mintha a régi – azóta hagymakupolás templomba rekvirált – harang is megszólalt volna, úgy mint régen. Bimm-bamm, bimm-bamm, zúgta a lelkekbe. „Ugye már tudjátok? Ne felejtsétek, kik vagytok és kihez tartoztok!”

A hűséges szolga megkapta az élet koronáját. Megváltó Krisztusa révén az örökkévalóságban, de nem csak ott, itt is az égi korona földi mását. Milyen szép is a hűség koronája!

Ennek a megrendítő történetnek titkát csak akkor értjük meg, ha átélünk egy ennél is sokkal szebb történést, amelyet Isten kegyelmes szeretete írt meg és tett valósággá. A Fiát értünk halálra adó Atya keze, a 99-et értünk elhagyó pásztor keze, a bűneinkért magát halálba adó megváltó és a halál felett győztes Úr keze. Ő hű volt mindhalálig nyomorult életünkhöz, érthetetlen szeretettel ragaszkodva, s ha egyszer a történetbeli vén templom sorsára jutunk és már árnyékai sem leszünk önmagunknak, akkor is mellettünk lesz. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött.” Jób 19, 25

A történetbeli hű szolga számadásra késztet bennünket mindannyiunkat. Mi nem templomromot őrzünk. Új templomunk van, melyet rövidesen fel is szentelhetünk. Tódul a nép, zúg majd a harang és szól a zsoltár a tele templomban. De vajon vagyunk-e olyan hűségesek, mint a történet szereplője? Akkor is itt lennénk, helytállnánk, ha mi lennénk már az utolsók a csekély maradékon? Akkor is ragaszkodnánk Urunkhoz, ha csúfolódók között kellene őriznünk azt? Úgy mint az idős szolga, mindhalálig?

Gondoljuk végig csendben a választ és feleljünk a 445. dicséret 6. versének szavával:

„Nagy lelked élt Uram, a prófétás időkben,

Az fénylett át a szent s apostol életén.

Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven,

Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.”

Kiss László

lelkipásztor