/János ev. 20,1-8; 21,1-5/

Húsvét a feltámadás ünnepe. Jézust nem tarthatta fogságban a halál. Aki őbenne hisz, az nem tett rossz lóra, mert a megváltóval együtt ő is átment, a halálból az életre. /Jn.5,24/

A feltámadás örömüzenetét már 2 ezer év óta hirdeti az egyház

. Ez nagy kegyelem, ugyanakkor azt a veszélyt rejti magában, hogy sokak számára megkopik, közhellyé válik. Lehet, hogy ma mi sem jöttünk különös izgalommal ide az Isten házába, inkább csak a megszokott ünnepi hangulattal. Ennek ellenére mozdul bennünk valami, ha arra gondolunk, hogy mi volt a feltámadott Krisztus munkája, miben mutatkozott meg a feltámadás ereje? Abban, hogy tanítványainak megrendült hitét helyreállítsa, a kételkedő Tamás és a mesterét megtagadó Pétert. Nem hagyta cserben őket, hitüket, gondolkodásukat helyreállította. Ez bizony jó hír a mi számunkra is. Ismerjük erőtlenségünket, állhatatlanságunkat. Nagyon sokszor elbukunk megszegve fogadalmunkat. Sokszor erőt vett rajtunk a kételkedés, hitetlenség és aggodalmaskodás. Lelki állapotunk inkább a kifacsart citromhoz hasonlít, mintsem a szentlélek gyümölcsihez. Vannak, akik úgy gondolják, a mélypontról nincs felállás és nem is érdemes kísérletezni tovább. Ilyen állapotban még azt sem könnyű eldönteni, hogy hiszek e még egyáltalán, vagy már túl vagyok a kereszténységen.

Ha Jézus Pétert „helyreállította” akkor ezt már velünk is megteheti. A feltámadás ereje megerősítheti hitünket, ismét élővé teheti lelki életünket.

A romlás és tagadás útja egyáltalán nem egyenrangú! Péter a nyílt tagadás világából jött vissza egy bensőséges szeretetkapcsolat világába. A nem rég még ártalmazó száj a szeretet őszinte megvallására nyílik ki: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!” /15v./

Figyeljük jól meg a visszatalálás útját! Ez az út nem a sorsfordító beszélgetéssel kezdődik, az majd csak a végső kiteljesedés lesz. Péter először érdekel, impulzusokat kap. Magdalai Mária híradása elgondolkodtatta: Jézus nincs a megszokott, rendes helyén a halottak között, vagy is nem lehet vele megnyugtatóan leszámolni. Péter már nem hisz, de a teljes hitetlenségben sem tud megmaradni. Megjelent valami bizonytalansági tényező. Ez Isten mentő szeretetének első jele! Péter már/még nem hisz, de valami megragadta a szívét. Ekkor lép színre János, a tanítványtárs. Ott áll mellette és mozdulása Pétert is mozdulásra készteti. Egyedül talán helyben maradt volna. Nagy erő van a közösségben! Gyengeségeinkkel, kételyeinkkel nem kell, hogy egyedül maradjunk!

Elkezdődött egy különös versenyfutás a két tanítvány között. Ez nem versengés volt, hanem kölcsönös inspiráció, egymás segítése. Péter először lemaradt. Nem hiszem, hogy fizikai adottságai miatt. Azért volt lassabb, mert ő nagyobb teherrel futott. Vitte magával a háromszor megtagadás óriási lelki terhét. Ez visszahúzta, lelkesedését gyengítette. A mi futásunk is ezért válik inkább vánszorgássá. Túl sok a lelki teher, a megkörnyékező bűn.

A munkálkodó kegyelem következő jele volt, hogy Péter nem állt meg félúton. Nem mondta, hogy nem érdemes! Az igazi tragédia nem a bűn, hanem a hitharc feladása! „ Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyük le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg, az előttünk lévő pályát. Nézzünk fel Jézusra a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” /Zsidók 12,1-2/ Péter lemaradt, de még korai lenne eredményt hirdetnünk. Végül is ő győzött, mert a célegyenesben János megtorpant, lemaradt a hit versenypályáján. Az üres sírban bement és látott. Péter is megérkezett és bement, de ő már nem csupán látott, hanem hit is! Tudta, hogy Jézus él és ez garancia önmagában arra, hogy semmi sincs elveszve. Az igazi garancia nem az, hogy éppen hol tartok a hit útján, hanem az, hogy JÉZUS ÉL! Neki pedig van hatalma és szeretete arra, hogy életemet megtartsa! Ha él, akkor meg fogok hozzá érkezni! Változik a kép, a tanítványok a hajóban szorongva nézik a parton állók különös embert, aki gazdag fogáshoz segíti őket. Mindannyian látnak, de hinni nem tudnak. Ekkor János szikrát fog és felismeri Jézust. „Az Úr az!” Figyeljük meg, hogy ezt Péterhez fordulva mondja. Igazi testvér, felismerését azzal a társával osztja meg, akinek erre most a leginkább szüksége van. Mintha csak azt mondaná: na, Péter, most aztán csak ugyan győzhetsz! Ez a legtöbb, amit a bizonyságtevő megtehet: Jézus itt van, téged vár indulj! A feltámadás ereje ekkor ragadja meg leginkább Pétert. Kiugrik a hajóból, elsőnek akar Jézushoz jutni. Micsoda lendítőerőt kapott! Lélektanilag neki kellett volna leghátul kullogni szorongva és szégyenkezve, Jézus vonzása azonban most már olyan erős, hogy semmi nem húzhatja vissza Pétert.

A parton azonban, két nagy meglepetés várja. Jézus mintha észre se venné, mintha nem értékelné igyekezetét. A tanítványokhoz szól, ővelük beszélget, őket utasítja. Miért tette ezt? Talán sértődöttségét fejezte így ki, ahogyan gyakran mi tesszük ilyen helyzetben? Úgy hiszem, nem erről van szó. Van, amikor nem a nyelv, hanem a tett a perdöntő. Jézus nem készteti Pétert fogadkozásra, hiszen azt már annyiszor megtette. A döntő most az amit a bukott tanítvány cselekszik. Ez mindennél többet mond! Magáért beszél, hogy elsőnek áll Jézus elé. Azután ő lesz az első mozduló, amikor a hajót kell kihúzni. Mire a többiek felocsúdtak Péter már ki is vontatta. Ezzel teszi hitelessé azt, hogy ő valóban szereti az Urat. Eszünkbe jut egyik énekünk szava: „Sok szép ígéretem ó hányszor megtagadtam, A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.” /445. dicséret 2.verse/ A kereszténység nem szavakból áll!

A másik meglepetés az áldás bősége. 153 db hal. Jézus a parton frissen sült hallal és kenyérrel várta övéit- köztük Pétert is – és együtt evett velük, ami a teljes elfogadás egyértelmű jele, végül is az egész csapat a hitetlenségből és a tagadásból jött. Jézus cselekedete pedig arról szól, hogy a maga részéről nem bontotta fel a szövetséget alkalmatlannak bizonyult tanítványaival. Éppen úgy szereti őket, ugyanúgy szolgál nekik, mint annak előtte. Feltétel nélkül szereti őket. Mielőtt bárki számot kérne, biztosítja őket szeretete változatlanságáról. A jelenet kísértetiesen- és nyílván nem véletlenül – emlékeztet arra, amikor Jézus érvényben maradt és mindenki átélte a megbocsájtó kegyelem erejét. „Jertek én Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely el van készítve számotokra a világ alapítása óta.” /Máté ev. 25,34/ Mert a kegyelem nem érdem szerint adatik mindazoknak, akik megrendült lélekkel elfogadják. Csak így ismerjük meg az úrvacsora titkát, amelynek ma részesei lehetünk.

Jézus tökéletes kegyelme azonban nem szolgálja rendezetlen dolgaink felelőtlen elkenését. Nem jelenti azt, hogy nála mindig mindent el lehet követni, hogy aztán mindig mindent a jótékony feledés homálya takarjon be. Evés után, vagy is közösen megélt kegyelem valósága után Jézus sort kerített egy közös, még is személyes beszélgetésre azért, hogy a dolgok igazán a helyükre kerüljenek és rendezést nyerjenek. A kegyelem világába lépett Pétert Jézus szembesíti korábbi önmagával. Te megtaláltál én megtartottalak ennek pedig - ha, ezt megértetted- egyetlenegy logikus következménye lehet: ÉN SZERETLEK TÉGED! Jézus erre a lényegre kérdez rá. Péter nem egyszerűen hitre jutott, nem csupán dolgai rendeződtek urával. Az emberi létforma legmagasabb csúcsára ért fel. Így lett teljes az ő helyreállítása. „Most azért megmaradt a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” /1 Korintus 13,13/

Nagy mélységből a legnagyobb magasságba hív az Úr bennünket ezen az Ünnepen. A feltámadás ereje emel egyre feljebb, hogy ma mindannyian megérkezünk az élet forrásához.

„A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Ámen” / Efézus 6,24/