„Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok közel kerültetek a Krisztus vére által”(Efézus 2,13)

Ünnepre készülő és ünneplő keresztyén gyülekezet!

Ezen az ünnepen úgy szeretnék bizonyságot tenni a Szentlélekről, mint aki óriási valamitől, vagy valakitől való távolságot képes legyőzni. A Szentlélek Isten lényéhez visz közel annak ellenére, hogy mi tőle elképzelhetetlenül nagy lelki távolságban élünk. Isten közelségét így mégis átélhetjük és megtapasztalhatjuk.

Gyarló emberi hasonlattal élve, olyan a Szentlélek, mint a napkollektor, amely a távoli nap sugarait úgy gyűjti egybe, hogy azt energiává alakítja, és általa életet tart fenn még a akár a kietlen pusztában is.

Ahol lélek van, ott a távoli is közel marad. Az élet sok szép példával szolgál nekünk. Itt van Mikes Kelemen, aki távol hazájától, a Márvány tenger partján tartotta meg szívében édes hazáját. Leveleit drága nagynénjének írta rendületlenül, bár tudta, hogy soha nem térhet haza és leveleit sem adhatja fel. A nagy messzeségben is hazája mindennél közelebb volt.

Vagy említhetnénk Lakatos Menyhért csángó-magyar parasztköltőnket, ki lélekkel írta verseit magyarul falujában, ahol már senki nem tanította gyermekét magyar szóra. Sejtette, hogy néhány évtized múlva talán már senki sem fogja érteni, olvasni azt, amit ő mégis leírt: ”ott vagyand a mü országunk tudd meg jól, ott, hol a nap minden eszte leszentúl”.

Sok hortobágyi, az ötvenes években kitelepítettről jegyezték fel, hogy esténként, a robot végeztével felvették megőrzött ünneplő ruhájukat és úgy sétáltak, korzóztak, mintha otthon lettek volna. Ezzel fejezték ki, hogy ők az embertelenségben is emberek maradtak. Ezt pedig csak erős lélekkel lehetett megtenni.

Isten lelke volt, aki nem engedte, hogy a távoli fogságban húrcolt izráeliek elfeledkezzenek testi és lelki otthonukról. Éneküket mélyen szívükbe vésték: „Ha megfeledkezem rólad Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” (Zsoltár 137, 4-5)

Jézus úgy jött el saját világába, hogy az övéi sem ismerték fel, az övéi sem fogadták be. Számára minden mérhetetlenül idegen és távoli volt itt a földön. De egy pillanatra sem idegenedett el az Atyától és azoktól, akikhez küldetett. Mindvégig szerette őket (János 13,1) és megőrizte valamennyit.

Pál apostol a Szentlélek eme titkára emlékezteti efézusi híveit. Olyan világban kerültek közel Isten titkához, amely minden ízében elidegenedett az Istentől. Emberi számítás szerint a krisztusi életnek el kellett volna pusztulnia a rideg környezetben. A létért való mindennapi, sokszor nagyon keserves küzdelemben a szent lelkesedésnek el kellett volna múlnia. A megtapasztalt állandó ellenállásban, később már nyílt üldözésben a hitüknek el kellett volna fáradniuk. A haszonlesés és önkény világában, a sok igazságtalanságot és törvénytelenséget látva a keresztyén hit naiv álmodozásnak tűnhetett, ahol lehetett ügyeskedni, taktikázni, de Isten országát megvalósítani nem. Az efézusiak is emberek voltak, akik tusakodtak félelmeikkel, kételyeikkel, saját természetük gyengeségével. Ők is ezerszer hallhatták a kísértő hangját szívükben: ti sem vagytok különbek! Isten közelsége csak csalfa délibáb, vegyétek tudomásul nem jutottatok közelebb Istenhez! Hiába volt minden, azok maradtatok, akik mindig is voltatok!

Mi is gyakran érezzük: „kívül harc, bennem félelem.” (460. dicséret 3. vers) Gyakran hasonló az életérzésünk; ilyen világban, és ennyi gyengeséggel küszködve keresztyénségem csupán pusztába ültetett liliom, képtelenség, hogy megmaradjon!

Pál érzékeny lélekkel ismeri fel a megingás legkisebb hajszálrepedéseit, és szavaival segítségünkre siet. Figyelmünket a jelenre irányítja: MOST PEDIG… Mit jelent ez? Nem azt mondja: hát igen, most távol vagy, de a jövőben talán változik a helyzet, ha többet teljesítesz. Pál azt mondja a hívő embernek: nemcsak a jövőd, hanem a jelened is el van rendezve! Krisztus vére által és nem mindenkori teljesítményed által vagy Isten gyermeke. Te, hullámzó teljesítőképességed alapján valóban érezheted magad távolvalónak, de ettől függetlenül az Atya Krisztusban úgy tekint rád, mint aki közelebb már nem is lehet hozzá. Ezért rendelte Jézus Urunk az Úrvacsorát. Az ő közelségét érezzük át. Bár beszél hozzánk bűneinkről, mulasztásainkról, de úgy, hogy közben szerető karjai minden kétséget kizáróan a legszorosabban ölelnek át.

Ez az újra és újra elhangzó biztatás és átélt atyai ölelés az, amit a Szentlélek munkál, hogy ne feledjük, az idegenben sem vagyunk idegenek. Isten Lelke pedig késztessen arra, hogy bárányok maradhassunk egy farkas törvényű világban. Ámen

Imádság

Uram, megörvendeztetted szívemet. Eltöltött Szentlelkednek öröme. Megerősödtem hitemben, hogy Krisztusban elfogadtál, általa megváltottál, és nem engedsz ki szerető kezedből. Megvallom, nem érdemlem, hogy Krisztusban lásd gyarló életemet. Tudod, és én is tudom, hogy mi várna rám, ha nem a Fiadban látnál, ha nem tartanád életem magadhoz közel. Minden érdemem csak szennyes ruha lenne igazságosan ítélő szemedben. Uram csak Te tudod atyai szívvel és védő karral átölelni a bűnöst, a jelentéktelent. Köszönöm, hogy méltatlanul kivételezett helyzetem nem bizonytalan ígéret, hanem teljes valóság. Tedd szívemet, lelkemet erőssé, hogy egész életemmel Téged szolgáljalak, hogy Veled soha ne érezzem magamat idegennek, még ebben a Tőled elidegenedett világban sem. Mindenhol otthon vagyok, ahová Te állítottál, bárányként még a farkasokat is szívembe zárhatom. Tanítson a Te Szentlelked, hogy Előtted leborulhassak, s Téged dicsérjelek már itt és majdan az örökkévalóságban. Ámen

Kiss László lelkipásztor