Olvasandó: Márk evangéliuma 4.rész 35-41 versei

Milyen lesz az új esztendő? Nyugodt vagy inkább viharos? Mindannyiunk kérdése ez az induláskor. További izgalmas kérdések merülnek fel bennünk ezzel kapcsolatban: Mit fog szétrombolni kártékonyan és mit fog átrendezni jótékonyan életünkben? Aki ugyanis Istenkezében tudja a jövőt, az mindkettőre biztosan gondolhat és számíthat.

Ha elfogadjuk a történet sugallta állítást, miszerint életünk leginkább a tengerhez hasonlóan titokzatos, háborgó, máskor fenségesen nyugodt, egyszóval szüntelenül arcát változtató, akkor már nem is kérdezzük lesz-e vihar. A vihar tulajdonsága, hogy csak idő kérdése és jelentkezik. Ismeretes, hogy hulláma nagy veszélyt jelent és olykor a legkeményebb hajóst is drámai próba elé állítja, de végleges elmaradása mindennemű földi élet végét jelentené.

Számunkra igazán az a kérdés, hogy velünk lesz-e Jézus, meghalljuk-e szavát, viharállóvá tehet-e bennünket egy-egy viharos úton? Lesz-e békességünk, szívünkben csendesség?!

A Galileai tenger mikroklímája miatt az ottani viharok teljesen váratlanul és iszonyatos erővel csaptak le a vízre. A szél a hullámokat a tenger fenekéig felkavarta és óriási magasságra röpítette. Az ilyen megrázkódtatás a legnehezebben megélhető. Amikor azt érezzük, hogy minden szép és csendes, zavartalanul hajózunk, s akkor már szinte idilli szeretetben andalgunk, s egyszer csak hirtelen megvan a baj, kitör a vihar és a helyzet kezelhetetlenné válik. Egy tragédia bekövetkezte, egy rettenetes hír, egy elkeserítő orvosi diagnózis, vagy egy szelíd szóból hirtelen felizzó, gyűlöletlobogású veszekedés. Egy udvarias bejelentés: „sajnos munkájára a jövőben már nem tartunk igényt!” Igen, ezek a minket fenyegető viharok.

A gyakorlott halászcsapat magabiztosan indul útnak, de hirtelen át kell élniük a sikertelen kínlódás, az élet-halál harccá fajult kínlódás sötét óráit. Megfeszülnek az inak, felpörög a pulzus. Hitünk és emberségünk legkeményebb próbája az ilyen helyzet. Ilyenkor derül ki, hogy nem is vagyunk olyan nyugodtak, el tudjuk vetni a sulykot és ki tudunk vetkőzni magunkból. Olykor bele tudunk marni keményen a másikba vagy lázadozunk Isten ellen, mint a tanítványok a Mester ellen: „nem törődsz velünk?!”

A viharban nincs színjáték, a tanítványokból is előbúvik a félő és bizonytalan ember. Ez itt már nem egy hittanórai kedves szerepgyakorlat, ez már maga a kegyetlen élet! Itt már nincs udvariaskodás, tapintatos célzás, itt már ordít a félelem és a kishitűség. Itt már mindenki túl van azon, hogy a Mesternek felmondja a leckét, bármely pillanatban reccsenhet a hajó és nincs tovább!

Lehetne megbotránkozni azon, hogy ezek a szárazföldön hős, de a tengeri viharban levitézlett tanítványok így viselkednek. Mondhatnánk azt is, hát akkor érdemes Jézus követőnek lenni, ha az „igazság pillanatában” mi sem vagyunk különbek a többinél?!

Igen érdemes, mert a tanítványok előnye másokkal szemben éppen a helyzetben nem feltétlenül erkölcsi, hanem helyzeti jellegű. Nem jó viselkedésük jutalmaként menekültek meg, hanem amiatt az egyszerű tény miatt lettek nyertesei annak a történetnek, hogy Jézus ott volt a hajójukban. Egyszer majd minden üdvözülő pontosan meglátja, hogy nem a felmondott szép életpéldák mentették meg életét, hanem az a Jézus, aki elhívta, elfogadta és vele minden gyengesége ellenére közösséget vállalt és szenvedésével őt is megváltotta.

Érdemes azon is legondolkodnunk, hogyan aludhatott Jézus olyan nyugodtan egy lélekvesztőn hánykolódva? Ez természetellenes, ilyen helyzetben az ember nem így viselkedik. Biztos, hogy ez igaz? Nem az ellenkezőjéről van szó? Jézus bemutatta nyugodt alvásával, hogy az Istennel harmóniában élő fiú számára a legszélsőségesebb helyzetben is az a természetes, amit ő tesz: nyugodtan alszik, egy pillanatra sem rendül meg hite az Atyában. Őt békességben soha semmi nem rendítette meg. Sohasem kapkodott idegesen. A Munkácsy képeken mindenki mozgásban (a fájdalom vagy az indulat sodrásában) látunk. Jézus mozdulatlan. A hit a bizalom és mindent átlátó szeretet magabiztosságában áll. Amikor pedig már a kereszten szenvedett lelkileg rúgtak rajta iszonyatosat azok, akik gúnyolták. Nem ordított fel, válla se rándult. Ő akkor már az „elvégeztetettre” gondolt és szenvedésének egyik utolsó cseppjeként felvállalta ezt is. Némasága sem volt dacos. Szeretete egy rövid imára megnyitotta száját: „Bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek!”

Talán ezek után másként értékeljük Jézus alvását. Üzenet volt ez a kétségbeesetteknek. Most még ilyen izgágák, éretlenek vagytok, de velem járva megtanuljátok az igazi bélességet. Megtanulni pedig az ábrándok és álmok világában tudjuk ezt, hanem egyedül és kizárólag kinn a Mesterrel a viharos tengeren! E nélkül a lecke nélkül  a tanítványok soha nem lettek volna viharálló emberhalászok. A vihar utáni „nagy csendesség” fenségét meg sem érthetjük, ha előtte nem halljuk a tenger morajlását.

Ez a Jézus teremtette csend lesz a 2010-es legszebb jézusi ajándéka. Sok viharban buktunk, de állva is maradhatunk. Itt értjük meg Jézus tanítványainak tett ígéretének értelmét: „Békességet adok néktek, az én békességemet adom néktek…..Ne nyugtalankodjon a ti szívetek, ne is féljen.” (János 14,27)

Induljunk hát hittel szívünkben és énekkel ajkunkon: „Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, Te szent, Szárnyad árnyával takard a Fejemet, a védtelent.” (300. dicséret 2.verse)

Ámen