- Korintus 15, 12-20 Efézus 2, 1-7
Mindig csodálattal tölt el a húsvéti evangélium. Szeretjük hallani újra és újra az élet győzelmét a halál felett. Jobban szeretjük a reménységet, mint a kilátástalanság érzését. Ilyenkor hajlamosabbak vagyunk arra, hogy személyesen is jelen legyünk az ünnepi istentiszteleteken. Lelkünk egy kicsit fölemelkedik a föld porából … de ettől a kérdés még kérdés marad: valóban hiszek e a feltámadásban? Tudom, hogy még a templomba járók között is kínlódnak többen a kérdés megválaszolásában.
Ma két kérdésre keresünk választ.
- MIÉRT NEHÉZ HINNI A FELTÁMADÁSBAN?
Ne intézzük el túlságosan egyszerűen a választ emigyen: azért mert nem járnak az emberek eleget a templomba! Gondoljunk bele, hogy a korintusi gyülekezet hitélete feltűnően gazdag volt. Tobzódtak a különböző lelki adományokban. Spiritualitásuk inkább volt túlfűtött, mintsem langymeleg. Mégis ennek a gyülekezetnek tette fel Pál apostol a csodálkozó kérdést: „Hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása?” Ma Budapesten lényegében ugyanazon okok miatt nehéz hinni a feltámadásban, mint közel két ezer évvel ezelőtt egy korintusi embernek.
Először gondoljunk bele azok helyzetébe akik a görög vallási és kulturális emlőkön nevelkedtek. Amiben szocializálódott az ember, azt nem könnyű levetkőznie. A görög ember általában nem hitt a feltámadásban. Ő a lélek halhatatlanságát vallotta, ez azonban lelkét nem nyugtatta meg igazán. Az u.n. túlvilágból csak azt a képet látta, melyet saját nagyon is emberszagú isteneivel népesített be. Számára idegen volt a test feltámadása, az ember teljes helyreállításának bibliai gondolata. Összegzésként elmondhatjuk, nekik nem volt igazi mennyei perspektívájuk, ezért gondolkodásuk, életérzésük praktikusan csak a földi életre irányult, ez volt a hangsúlyos. Ebből kétfajta életfilozófia született.
Az egyik a sztoikusoké, akik a perspektíva nélküliségre azt a választ adták: találjuk meg lelkünk békéjét azzal, hogy semmit sem gyűjtünk, minden mély érzéstől szabadok leszünk, s így nem fogjuk fájdalmasan átélni, hogy egyszer mindent itt kell hagyni.
A másik választ az epikureusok adták: szakaszd le minden percét a világnak! Carpe diem! Harapd a napot, habzsold az életet, mert abból csak egy van. Ma nálunk egyre inkább ez a felfogás az uralkodó, ebbe pedig nem illik bele a feltámadás vágya.
Lehettek Korintusban – ha kevesebben is – zsidókból lett keresztyének. Ők a feltámadást illetőleg közelebb álltak a keresztyén világképhez, de közöttük is élhettek különböző hagyományok. Az egyik az óvatosan a gyakorlati ateizmus felé közeledő irányzat, amely ugyan nem tagadta Isten létét, de valóságban már nem igazán számolt vele. Különösen az ítélet és számonkérés dolgában iktatták ki Istent. A 14. zsoltár: „a bolond így gondolja magában: nincs Isten.” Nincs törvény, nincs számonkérés. Az ilyen ember, aki jól érzi magát a bűnben, a zavarosban elutasítja a feltámadás gondolatát!
A másik hagyomány a Sadduceus irányzat. Ők fontosnak tartják a törvény és erkölcs megtartását, de elvetik a földi lét utáni életet. Tanításuk, életgyakorlatuk sokban megfelel a mai un. humanista életszemléletnek. Ne áltasd magad, ez az egy életed van, de éppen ezért köteles vagy ezt az egyet megbecsülni, a lehető legnemesebb, legemberségesebb tartalommal megtölteni és nem eltékozolni. Nem kell sem a menny ígérete, sem pedig a pokol fenyegetése, az ember lehet erkölcsös, boldog és felelős lény Isten nélkül is. Ez a gondolkodás napjainkban már igen visszaszorult, az élet nem igazolja. Isten és transzcendens nélkül az erkölcs csak illúzió. Napjaink állapota ezt fényesen igazolja. A legnagyobb veszedelem az üres ég sivárságával elébe menni korunk óriási kihívásának!
Mennyi gondolkodásmód, életérzés, amelybe nem fér bele a bibliai feltámadás! És még szót sem ejtettem az akkori és mai meseszerű, misztikus és okkult tanításokról, melyek akkor is és most is mozgatták, mozgatják ezrek és ezrek fantáziáját.
Az egészséges bibliai tanítás elvetése nyomán az emberi élet legfelsőbb trónjára az ész került, mint örök és megfellebbezhetetlen tekintély. Amit nem lehet tudományosan igazolni, az ma már a mesék világába került. A modern ember saját világképének fogja. Mániákusan szajkózza a feltámadásról: „az nem lehet, onnan még nem jött vissza senki!”
Mindezen elgondolások alapvetően az emberből indulnak ki. Nem megengedve Istennek, hogy hatalmasabb legyen teremtményénél. Így tesszük Őt hazuggá. Ha ugyanis nincs feltámasztást létrehozó isteni erő, akkor nincs a világot a semmiből megteremtő és kormányzó erő sem
Isten nélkül egyedül vagyunk a pályán, és ki tudja, milyen szemek kísérnek, és milyen töltésű erők igazgatnak bennünket?! Akkor csakugyan nincs megváltás! Ez pedig egyre több és mind kényelmetlenebb kérdéseket vet fel!
- MIÉRT KÖNNYŰ MÉGIS HINNI A FELTÁMADÁSBAN?
Mára jórészt már elveszett az igazi keresztyén hagyomány. Idegen világképek, filozófiák, életérzések uralják a mai ember és az ifjúság gondolkodását. Ez utóbbiak ezeken szocializálódnak. Mégsem kell „lehúznunk a rolót”. Isten nem rivalizál a különböző tanításokkal, vagy azok számtalan ötvözetével. Ő cselekszik. Kiválaszt embereket, kiemeli őket a maguk körül forgó, jövő nélküli életből. Az ilyeneket vonzani kezdi az evangélium. Meglátják benne az örök bölcsességet és szeretetet! A soha nem ismert és tapasztalt szentséget. Rádöbbenek arra, hogy kicsoda az Isten és Krisztusban visszanyerik elveszett istenképűségüket. És azt is tapasztalják, hogy miközben nem lettek felhőkön ülő szent merengőkké, hanem hús vér emberségükben követhetik Krisztust. Felértékelődnek az igazi értékek és felelősebben látjuk környezetünket. (még ellenségünket is!) Nem beszűkül, hanem kitágul, értelmet nyer életünk.
Az evangélium által megragadott ember előtt már nem olyan nagy talány a feltámadás, mert a bőrén érzi. Igaz, a feltámadás teljessége még előtte áll, de a feltámadás erői már működnek benne. Már most tanul Isten országa felől gondolkodni, lelke kezd a mennyeiekre hangolódni. Ezért az örökkévalóság nem lesz számára egyszer soha nem tapasztalt idegen világ. Tudja, hogy oda haza megy és ott igazán otthon lesz.
Persze felteheti valaki a kérdést, hogyan érezheti magát valaki feltámadottként egy ilyen ellentmondásos, többnyire nehezen elviselhető világban? Válasz nem nehéz. Még valóban nem vagyunk a mennyben, még nem ragyog rajtunk Krisztus teljes dicsősége. Néha még indulatoskodunk, aggodalmaskodunk, önzősködünk, de az Atya már mennyei tisztaságunkban lát minket, ahogyan egykor majd otthon fogunk állni színe előtt. Még a földön élünk, de már úgy mint mennyei állampolgárok. Amíg Jézus Krisztust nem ismertük meg és nem fogadtuk be életünkbe, addig Isten számára halottak vagyunk. Érzéketlenek az igazán krisztusi iránt és tehetetlen kiszolgáltatottak a halál erővel szemben.
„De az Isten gazdag lévén irgalomban, az Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretet, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt életre keltett a Krisztussal együtt…”
Azért könnyű hinnünk a feltámadásban, mert ennek hitét nem önmagunkból erőlködjük ki, hanem felülről kapjuk ajándékba.
Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!
Ámen