„Amikor a bölcsek meglátták a csillagot nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt.”

/Máté 2, 10-11/

Modern korunk nagy hiánycikke az imádat és a hódolat. Keleten ezt még gyakorolják, de a nyugati féltek embere már elvesztette. Nem érti, sőt magához méltatlannak érzi. Úgy tekint rá, mint valami régi ruhára, amelyet szuverenitása és méltósága már kinőtt. Nem régen egy másodikos kisfiú mondta el nekem őszintén, hogy ő már többet nem jön hittanórára, mert az olyan „ciki.” Évekkel ezelőtt ezt a jelenséget az 5-6. osztályosoknál tapasztaltam. Elszomorító hogy ma már egy kis gyerek is szégyennek érzi, hogy van felette egy hatalom, amihez igazíthatja életét. Ma az a „menő”, aki magabiztos és büszke függetlenségére. De hova jut az, aki magánál nagyobbat nem ismer? Akármilyen furcsa, nagyon könnyen oda, hogy elveszíti önkontrollját és kivetkőzik önmagából.(Ezt tette Heródes király is.)

Valami kiborítja, és fegyvert ránt iskolatársaira, hiúságán esett sérelemre golyóval, szamurájkarddal válaszol. Józan fejjel, tudatosan tervezi meg annak a legyilkolását, aki el merte hagyni őt. A hódolat és leborulás hiánya vezet a függetlenség igazi elvesztéséhez, és így kerülhet valaki sokszor egészen fiatalon sötét erők és uralmak kezébe.

„A hódolat a gyengék menedéke”- szajkózzák ma is sokan. Úgy gondolják, aki erős, tapasztalt és tudással felvértezett, annak nem kell magát megaláznia senki előtt. Pedig Jézus válasza erre ez: „aki magát felmagasztalja, az megaláztatik.”

A világnak annyi Nobel-díjast adó magyar nép hogyan került ilyen szánalmas gazdasági helyzetbe? Ma is tele vagyunk felkészült, komoly szakemberekkel, de az alázat, az hiányzik. Az „okosak” állandó vetélkedése bolond helyzetet teremtett. Az alázat és Istenismeret nélküli tudás, a fennhéjázó, magánál okosabbat nem ismerő lelkület bukásra van ítélve.

„Mert meg van írva: elvesztem a bölcsek bölcsességét és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét?”/1Korintus 1, 19-20/

A napkeleti bölcsek valóban bölcsek voltak. Lelkük hódolt az Isten fia előtt. Pedig ők olyan királyok lehettek, akiknek hírnevük, tudásuk és mesés vagyonuk volt. Ők a csúcson voltak, mégis tudták, hogy nem „ciki” ez a leborulás, lelki hódolás.

Hitem szerint ezt az egyensúlyát elvesztett világunkat csak ez a lelkület mentheti meg! Régi keleti bölcsek könyveiket (nem csak a teológiai tartalmúakat) imádsággal kezdték megírni, s azokban ilyeneket lehet olvasni: „Ne engedd, hogy nagyravágyó, büszke lélekkel írjak, ne engedd, hogy másokat az igazságtól eltántorítsak” stb. Így gondolkozott Salamon is, aki királysága előestéjén bölcsességet kért Istentől. /Királyok első könyve 3. rész/

Ez az Istenre és emberre tekintő alázat vezérel sok komoly tudású orvost, akik gyógyítás közben megtanultak fohászkodni az élet Urához.

Jövőt, országot, közösséget, kapcsolatot építeni csak ezzel a hódoló lélekkel lehet!

Aki Jézus előtt hódol, az az élet Urától nyer igazi gazdagságot, áldást és emberi méltóságot!